Helóóó :)

Néhány információjellegű mondattal szolgálnék nektek.

Nos a helyzet az, hogy nemtudom mikor lesz folytatása ennek a blognak. Lehet, hogy nemírom tovább, de lehet hogy Niall szemszögéből fogom folytatni, még nemtudom mikor. Sokkal nehezebb egy vak lány szemszögéből írni a dolgokat mint gondoltam, szóval neharagudjatok, hogyha ez most itt leállt.

Addig is a másik blogom befejező részét itt olvashatjátok :) Be kellett fejeznem azt a történetet, nem bírtam tovább húzni. Köszönöm szépen azoknak akik olvasták, de ott majd még később lesz egy ilyen kis búcsúlevél-szerű akármi.

Legyetek jók, majd jelentkezem (vagy nem)

puszi, réku

3. - Persze, majd pont én...

Zene ehhez a részhez:  http://www.youtube.com/watch?v=KyTRLocKx-Q

Elkezdődött a dal. Mandy mellettem teljesen kiakadt. Sikoltozott, ugrált, rángatott... minden baja volt. Ágyúval sem lehetett volna lelőni. Én csak nyugodtan "bámultam" a színpad felé a szemüvegemen keresztül addig amíg az első refrén utáni részt el nem kezdte énekelni az egyik srác. A szívem akkora hatalmasat dobbant hogy az valami elképesztő. Meglökdöstem Mandy-t.

- Ki az a srác aki most énekel? Hogy néz ki? - kérdeztem.
- Niall Horan. Szőke, kék szemű, világos bőre van, ír származású a srác és...ÚRISTEN MINKET BÁMUL. - kiáltott a fülembe. - Mit minket? Téged!!!! 

Valóban éreztem hogy valaki néz, azt mindig megérzem. Azelőtt is megéreztem mielőtt megvakultam volna.

- Ugyan miért nézne engem? 

- Mert gyönyörű vagy idióta, csak vedd le a szemüveged! - utasított Mandy, majd lekapta a szemüvegem. A reflektorfények hihetetlenül bántották a szemem annak ellenére hogy közel sem voltak hozzám. A színpadon 4 szaladgáló és egy egyhelyben álló alakot láttam csak. - Integess, ideintett. Úristen Niall Horan ideintett. 

Nem tudtam mit tenni, intettem. 

Néhány dalt elénekeltek még a srácok. Egész jók voltak. Mandy végigugrálta az egészet, de 2 percenként rámkiabált hogy Niall folyton bámul. Persze, valóban.. biztos úgy lesz. Egy nyomorult vak csaj... Még viccnek is rossz. 

Akárhányszor az angyali hangú srác énekelt szóló részeket a szívem valamiért mindig hevesebben vert. Éreztem, hogy van benne valami más, mint a többiekben, de sejtésem sem volt, hogy mi lehet az.

Amint véget ért a koncert az az Úr aki befelé segített minket, Ő mutatta kifelé is az utat. 

- Lányok, mégmielőtt kimennétek. Ha már úgyis itt vagytok hátul, akartok valakitől autogramot vagy közös képet? - kérdezte kedvesen. Én nem mertem megszólalni sem, ellenben Mandyvel.

- Úristeeeen! - vinnyogta. - Szabad? 

- De csak nektek. - mondta jókedvűen kísérőnk.

- Igen igen igeeen! A One Direction-t szeretnénk nagyon! - ugrált mellettem Mandy. - Ugye Molly? Mondd, hogy igen! Legalább beszélhetsz Niallel is. 

- Tőlem. - egyeztem bele egyhangúan. - De... nem hiszem hogy annyira akarna akármelyikük is egy vaksival társalogni. - hajtottam le a fejem.

- Hagyd már a baromságokat! - förmedt rám Mandy.

- Szerintem is. Én ismerem a srácokat, nagyon jó fejek. - mondta kísérőnk.

- Teljesen mindegy. - maradtam továbbra is rideg.

A One Direction öltözője felé tartva megtudtuk hogy kísérőnket Paulnak hívják, és hihetetlenül rendes hapsi.
Hirtelen beleütköztem Mandybe. Gondoltam odaértünk, majd kopogtatást hallottam illetve hangos röhögést, aztán csend és ajtó nyitódása.
- Helló Paul! Kik ezek a lányok? - kérdezte egy ismeretlen hang.
- Liam nyitotta ki az ajtót. - súgta a fülembe Mandy.
- Szia Liam. Kísértem ezeket a lányokat kifelé éppen, és gondoltam megkérdezem nem-e akarnak valakitől autogramot meg ilyenek és azt mondták h tőletek szeretnének.
- Ó, értem. Srácok! - kiáltott befelé Liam. - Gyertek már ki egy kicsit.

*Mandy*
El sem akartam hinni, hogy tényleg olyan közel lehetünk hozzájuk. Mikor Liam bekiabált a többieknek csak ámultam bámultam. Sorban jöttek kifelé Liam után. Harry, Louis, Zayn és végül Niall. Mindannyian odajöttek hozzám is és Mollyhoz is képet csinálni meg ilyenek, de Mollyn végig rajta volt a szemüvege. Megmondtam neki ezerszer hogy vegye le. Sosem hallgatott rám. Niall volt ugye az utolsó. Először hozzám jött oda.
- Ti voltatok ott lent a színpad előtt ugye?
- Öhm, igen. Egy közös képet szabad?
- Persze. - vágta rá Niall majd villant a vaku és odament Mollyhoz.

*Molly*
- Szia. Te voltál az a lány aki szemüvegben kezdte nézni a koncertet? - kérdezte az az angyali hang.
- Csak hallgattam. - mondtam kissé zavarban. Honnan tudhatta volna hogy mi a fene van. Hallottam hogy síri csönd marad és Mandy köhögni kezd.
- Úristen, nem tudtam. Sajnálom, ne haragudj tényleg. - hadarta Niall majd megfogta a kezem, amire valószínűleg teljesen elpirultam úgy bizsergett az arcom és kikaptam kezem az övéből, mire Mandy szólalt meg.
- Vedd már le a szemüveged légyszi. - lökött meg Mandy.
- Nem fogom levenni, így is fáj...
- Pedig igazán levehetnéd. - szólalt meg Niall.
- Azt hiszem, mi bemegyünk... - szólt közbe valószínűleg Zayn. - Mandy, bejössz beszélgetni?
- MEGYEK, MEGYEK, MEGYEK. - nyávogott Mandy továbbra is, majd ajtócsapódást hallottam.
- Szóval... te nem angol vagy, ugye? - kezdte Niall.
- Nem. New Yorkból jöttem, Brooklyn rész.
- New York biztos szép város. Nem jártam még ott ezelőtt. - próbált beszélgetni velem.
- Aha, az... - vágtam rá lányos zavaromban.
- És ömm..., hú basszus a neved meg sem kérdeztem.... - hallottam az Ő hangjában is egy kis izgalmat.
- Molly - mosolyogtam. - Molly Evans.
- Ömm, szóval Molly. Most itt élsz Londonban? - éreztem hogy méreget a szemével. Azt mindig megérzem.
- Igen. Tavaly októberben költöztem ide. Nem bírtam a kivételezést.
- Aha értem. És, hogy tetszik London?
- Szép város nagyon. A hangok alapján. - mosolyogtam halványan megint.
- Édes istenem mekkora balfék vagyok. Neharagudj, megint kiment a fejemből.... - magyarázkodott.
- Semmi baj. Már megszoktam.
Beszélgettünk még kicsit Niallel erről arról, aztán a folyosón ilyen hihetetlenül hangos lépteket hallottam.
- Na jólvan Niall, ideje menni, holnap nem egy interjú lesz, dolgozni kell az albumon, húzás befelé te kislány meg menjél szépen hazafelé.
- Ne legyél már ennyire tapló Simon. - mondta Niall.
- Én vagyok a főnök, azt csinálod amit mondok. Búcsúzz el addig szólok a többieknek is. - majd az állítólagos Simon bement. Rá két percre Mandy jött ki, hallhatóan egyedül.
- Hát örültem Molly. Remélem beszélünk még.
- Énis örültem. - majd egy puszit nyomott az arcomra és elindult befelé.
- Várj Niall. - szólt oda neki Mandy aztán sugdolózni kezdtek.
- Mandy, mivan? - léptem feléjük.
- Ó már semmi. Köszi Niall. - mondta nevetve.
- Sziasztok. - köszönt Niall majd besétált.
- Mehetünk lányok? - kérdezte Paul aki ezekszerint közben már kijött.
- Persze. - vágtam rá, majd Mandy karonfogott és húzott magával. - Mit mondtál Niallnek? - súgtam a fülébe.
- Semmit. - tudtam hogy hazudik.

~*~

Este 11 lehetett mikor végre ágyba kerültem. Épp el akartam aludni, mikor a telefonom megszólalt.
- Ki a fene lehet az ilyenkor? - káromkodtam hangosan miközben matattam a telefonom után az éjjeli szekrényen.
Megnyomtam a felvevő gombot és a fülemhez emeltem a telefont.
- Ki vagy és mit akarsz ilyenkor? - szóltam marhára kedvesen a telefonba, de nem jött válasz. Tudtam hogy van valaki a vonal végén, de nem jött válasz. Csak sutyorgás. - Tudod kivel szórakozzál ilyenkor. - majd lecsaptam. Tárcsáztam Mandy számát... Üzenetrögzítő. - Holnap gyere át, meg kéne nézned valamit. puszi. - mondtam a felvevőre majd magamra húztam a takarót és vártam a másnapot, hátha Mandy tud valamit az ismeretlen hívóról.

2. - Teljesen más világ

*2010 november*
Már két hónapja volt, hogy nem látok. Az orvos azt mondta, hogy csak részleges vakság, van rá mód, hogy helyrehozzák, de hihetetlenül drága műtétről volt szó és féltem is tőle.
A suliba is visszamentem, de nem volt már ugyanaz. A tanárok kivételeztek velem, mindenki sajnálkozott. Egyáltalán nem tetszett. Az utolsó reményem apám maradt... Londonban.

Egyik este felvázoltam a dolgot anyának, hogy mi lenne, ha egy kis időre hozzá költöznék... Nem igazán tetszett neki az ötlet, de mégis bele egyezett. Beszéltünk apával is telefonon, aki keresett is egy látássérültek számára létrehozott iskolát, ahová újdonsült lakhelyemen fogok járni.

Egy-két héttel később már készen is álltam az utazásra. London nem volt valami közel New York-hoz... Több mint 9 órás repülőút... Remek. Vakon, egyedül... Fogalmam sem volt mire számíthatnék.

~*~

Megérkezve az egyik biztonsági segített át mindenhol, a Heathrow reptér hatalmas volt - azok alapján amit Apa mesélt még régebben. Csak az emberek zaját hallottam, úgy éreztem sosem lesz vége ennek az egész várakozásnak, de a nyomorékságomnak voltak előnyei. Mindenhol előre engedtek... Utáltam ha kivételeztek velem amiatt, hogy vak vagyok, de olykor tényleg nagyon jól is jött.
A telefonom rezegni kezdett a zsebemben, amit azonnal ki is kaptam onnan, és a fülemhez emeltem a készüléket.
- Igen, ki az?
- Apád beszél, mikor érsz már ki? Aggódom.
- Szerintem pár perc. - majd a biztonsági felé fordultam, aki egy "igen"-el csatlakozott a társalgásba.
Nem sokkal később már a csomagomat vártuk. Elmondtam kedvesnek nemigazán mondható kísérőmnek hogy egy rózsaszín, virágos bőröndöt figyeljen, az lesz az enyém. Nem sokkal később meg is érkezett. Apuig elkísért, majd elbúcsúzott tőlem és soha többé nem láttam onnantól... Nem igazán hatott meg.

*2011 január*
Kezdtem beilleszkedni az új környezetbe. Megismerkedtem a lakhelyemen egy velem egykorú angol csajjal. Teljesen rendben volt. Szerettem, amiért átlagos tinédzserként kezelt. Megszokta, hogy vannak dolgok, amiket nem úgy kell csinálnom mint a többieknek, de nem zavarta.
- Egyébként, felétek is elterjedt már a One Direction őrület? - kérdezte Mandy.
- Nem igazán... úgy konkrétan nem is nagyon tudok róluk semmit. Amióta itt vagyok azóta hallottam róluk néhány mondatot.
- Nem is nézted az x-faktort? - kérdezte meglepettséggel a hangjában. - Jaj, neharagudj... nem is hallgattad?
- Semmi baj. - mosolyodtam el kis hibája hallatán. - Amúgy nem igazán. Nem nagyon kötnek le az ilyen dolgok.
- Szóval még soha nem is hallottad őket énekelni?
- Ömm, nem.
- Remek, hétvégén lesz az x-faktor turné utolsó állomása itt Londonban. Bátorkodtam két jegyet venni. Gondoltam, eljöhetnél velem. Úgyse nagyon jársz szórakozni... - mondta lelkesedve.
- Csodálkozol? - mutattam a szememet eltakaró sötét szemüveg felé.
- Hé... - fogta meg a kezem. - Ez hol akadály? - majd levette rólam a szemüveget, és a nap fénye kissé érzékenyen érintett. Továbbra is csak fényeket és halvány alakokat láttam. - Annyira gyönyörű szemed van. Biztosan jobban éreznéd magad, ha gyakrabban járnál szemüveg nélkül. - bíztatott.
- Aha, biztosan... - ráztam meg a fejem, majd a szemüvegemet kikaptam a kezéből és visszaraktam a helyére. - Jobb szeretem eltakarni... De... mindenesetre lehet róla szó, hogy elkísérjelek. - mosolyogtam.
- Imádlak! - borult a nyakamba. - Legyen úgy, hogy átugrok érted 5-re. A koncert 7-kor kezdődik, Anyu elvisz minket. - kezdte mesélni tervét lelkesen.

~*~

El is jött elég gyorsan az a bizonyos szombat délután. Izgultam kicsit, mivel tényleg nem voltam még "így" seholsem szórakozni. Kíváncsian vártam milyen élmény lesz egy koncert úgy, hogy csak hallok és nem látok.
- Indulás hozzám! - csörtetett be Mandy a bejárati ajtón.
- Várj, várj! Nem találom a táskám. - tapogattam az asztalon.
- Hagyd, majd én. - húzott arrébb. - Itt is van, le volt esve a szék mellé. - nyomta a kezembe. - Minden benne van? Kell még valami? - kérdezte.
- Szerintem oké. Délelőtt mindent összeszedtem Apuval ami kellhet. - válaszoltam, mire Mandy belekapott a karomba és elindult velem ki a szobámból, majd a házból.

10 perc volt gyalog Mandyék otthona a miénktől. Kellemes téli idő volt. A Londoni tél általában mindig lágy.  Elég volt egy kis kabát. Imádtam sétálni. Hallgatni az autók búgó hangját. A hógolyózó kisgyerekeket a játszótéren. Mindig azt mondják, hogy ahonnan isten elvesz, azt máshoz hozzáadja. Nálam is így történt. Elvette a látásomat, de a hallásomat erősítette és a lelkemet. Sokkal jobban átéreztem az emberek gondjait azután, hogy megvakultam. Igaz, nem lettem teljesen vak, de nem láttam.

- Szóóóval, mit vegyek fel? - mondta Mandy ahogy felértünk a szobájába. Elkezdte kirakni a ruhákat és mindet körülírta. A divathoz vakságom előtt volt érzékem, és el bírtam képzelni a ruhadarabokat, ahogy körülírta őket. Volt egy fekete tüllszoknyás, rózsaszín csavart felsőrésszel.
- A feketét megfoghatnám? Aminek rózsaszín a teteje. - kértem el tőle, majd egyből a kezembe is nyomta. Tapintás alapján tökéletesen el tudtam dönteni, hogy mi a nekivaló. Még mikor megismerkedtünk, hagyta hogy végigsímitsam haját, illetve arcát. Abból tudtam, hogy hogyan is néz ki. A ruha tapintása alapján tökéletesen illet Mandyhez. - Ez lesz a legjobb. - javasoltam.
- Helyes, én is erre gondoltam. - vette el tőlem. - Na, most te következel. - majd kikapta a táskámat az ölemből és elkezdte kipakolni a ruhákat. - Oké, ezen nem kell sokat gondolkodnunk. - jelentette ki. - Majdnem ugyanolyan mint az enyém. A felső része krém színű csavart, csak alul egyszerűen végigsiklik az oldaladon. A tökéletes alakodra megfelelő lesz!
- Ugyan.. a tökéletes alakom korántsem az... - ellenkeztem. - De oké, legyen.. jólesz ez a ruha. - egyeztem bele.
Mandy lassan elkezdett készülődni, közben beszélgettünk, nevetgéltünk, aztán engem is kezelésbe vett. Kiegyenesítette a hajam, kisminkelt - aminek értelmét nemláttam hiszen a szemüvegem úgyis eltakarta demindegy - illetve adott egy magassarkút. Azt mondta ne öltözzünk melegen, hisz úgyis kocsival megyünk, illetve hamar bejutunk, pont amiatt, hogy vak vagyok. Továbbra is gyűlöltem hogy kivételeznek velem emiatt, de tényleg voltak jó oldalai. A legjobb helyet kaptuk meg és vártuk hogy elkezdődjön a koncert.
Szépen sorban jöttek a fellépők. Fiúk, lányok összevissza. Nem ismertem senkit. Mandy hallhatóan jól szórakozott mellettem. Sikongatott agyba-főbe, gondolom ugrált is. Én csak álltam és hallgattam a dalokat. Elérkeztünk az utolsó fellépőkhöz.
- Fogadjátok a 2010. évi x-faktor 3. helyezettjét... - erre mindenki örömujjongásban tört ki. - ... máris itt van a One Direction! - kiáltotta a mikrofonba a bemondó. Mandy mesélte, hogy 5 hű de helyes fiúról van szó, tehát igazíttottam a hajamon és a szemüvegemen, majd a fülemet kezdtem el élesíteni.
- JÓ ESTÉT LONDOOOOON! - kiáltották mind az 5-en kórusban ahogy felértek a színpadra, majd elindult az első szám... A győztesek dala, a Forever Young...

1. - A baleset

Hát akkor mindenkit köszöntök az új blogom első részénél. Remélhetőleg mindenkinek tetszeni fog, és ugyanolyan kedves megjegyzéseket kapok mint a másiknál. A 10 kommentes szabályt szeretném itt is megtartani, de nem fogom minden bejegyzés elé kiírkálni, szóval arra figyeljetek légyszives :) puszi: réku

*2010 szeptember*
Minden egy őszi napon kezdődött, mikor a középiskolás tanulmányaim második évét kezdtem. Ugyanúgy kezdődött mint minden átlagos tanítási nap. A tanévnyitóról hazaérve ledobtam magam a nappaliba, egyedül voltam otthon. A szüleim 4 éves koromban elváltak. Anyukám Olaszországban volt éppen akkor valami konferencián, Apukám meg Londonba költözött a válás után. Kis idő után gondoltam csinálok valami kaját. A pizzára jutott a választás... Talán mert az ment a legjobban és az volt abban a pillanatban a legegyszerűbb is. Bekapcsoltam a sütőt melegedni míg összedobtam az alapot, majd a sületlen tésztát a feltéttel beraktam a sütőbe. Amíg a pizza kész nem lett kimentem a kertbe kicsit. Szép idő volt, süttettem magam a napon, majd megéreztem az illatokat. Vissza is siettem gyorsan, kivettem az ínycsiklandozó illatú finomságot és neki is láttam enni. Miután végeztem csöngettek. A postás volt, hozta a napi leveleket meg ilyesmit. Miután azokat átvettem ismét a kertben kötöttem ki, gondoltam rágyújtok egy cigarettára. A doboz kint volt a kerti asztalon, de persze a gyújtót bent hagytam a konyhában.
Azt tudni illik, hogy a szüleim is dohányoznak, de arról nem tudtak hogy én is. Az egyik fiók televolt öngyújtóval. Mivel fogalmam sem volt melyik működik és melyik nem elkezdtem őket próbálgatni. A 3. környékén érdekes szag csapta meg az orrom, de úgy gondoltam hogy a gyújtóból jön csak. A 4. gyújtó működött és amint fellobbant a láng a konyha berobbant. A testem égett, vagyis a ruha rajtam. Gyorsan felkaptam egy törlőkendőt a fejem köré csavartam majd kirohantam a házból. Nem láttam semmit, a tűz az arcomat égette rendesen. Amint kiértem a lakásból összeestem. Ledobtam magamról az égő ruhadarabokat, majd az arcomat kezdtem el csapkodni egy textildarabbal, aztán csípő, maró érzés járta át az egész testem. Nem láttam semmit, csak kiabáltam, majd a mentő hangját hallottam. Éreztem ahogy két erős kéz felemelt és felraktak valószínűleg egy hordágyra tett, majd az orvosi rendelő jellegzetes szagát éreztem. Hirtelen elkezdtem rázkódni és ráeszméltem, hogy a mentőautóban vagyok. A testemet továbbra is az égető fájdalom uralta. A kiabálást nem voltam képes abbahagyni. A szemem előtt még mindig teljesen sötét volt. Az autó rázkódott egy hatalmasat, majd elvesztettem az eszméletemet.

~*~

- Molly, ébredj fel kérlek! - hallottam Anyu hangját.
- Mi történt? - mondtam halkan. Próbáltam kinyitni a szemem de nembírtam. Azonnal odakaptam, mire egy ismeretlen hang szólalt meg.
- Ne nyúljon hozzá.
- Ki az? Miért ne? - kérdeztem ijedten.
- Megsérült a szeme, nem tudjuk mi lesz vele. Két nap múlva vesszük le a kötést, addig nem tudjuk hogyan tovább.
- Ő az orvosod. Emlékszel valamire? - szólalt meg Anya ismét.
- Berobbant a konyha. Égett a testem, kiszaladtam, elestem, beraktak a mentőautóba és onnantól semmi. - hadartam. - A lakás egyben van? Nem lett komoly baj otthon ugye?
- Az most lényegtelen, a biztosító állja. Az a lényeg, hogy Te jobban leszel-e. - nyugtatgatott Anya. - A ruhádnak köszönhetően nem égtél meg komolyabban. Csak az arcod, azon is főképp a szemed sérült.
- Bárcsak éreznék is valamit...
- A fájdalomcsillapító miatt van. - szólt közbe az orvos. - De pihenjen még egy kicsit. Később visszanézek.
Hallgattam rá, visszaaludtam.

~*~

- Készen áll? - kérdezte az orvos.
- Azt hiszem igen. - válaszoltam, majd felültem az ágyamban. A szememről a kötést az orvos lassan kezdte letekerni. Amint éreztem hogy az utolsó réteg is lekerül hezitáltam kicsit, majd óvatosan kinyitottam a szemem.
Fogalmam sem volt mi történik. Csak körvonalakat és foltokat láttam, semmi mást. A szememhez kaptam dörzsölni kezdtem és hihetetlenül fájt. Az orvos azonnal a kezemhez kapott. Sírni kezdtem, aminek hatására a könny marni kezdte a szemem. A fájdalomtól kiabálni kezdtem.
- Mi a fene történik? Most mi van? Miért nem látok? Mi ez az egééész?
- Készítsék elő a szemvizsgálót. - hallottam ahogy a doktorúr kikiabált a folyosóra. - Nyugodj meg Molly, nem lesz semmi baj. - majd megfogta a kezem. Óvatosan felálltam, majd elindultunk. Nem volt messze a vizsgáló. Alig pár percig sétáltunk. Már nem kellett se infúzió, se semmi... Mindenem teljesen épp volt, a szemem kivételével.

Tudnivalók

Mint azt sokan tudjátok van egy másik blogom is, ami a vége felé közeledik. Nem mondom hogy végleg befejezem, de nemsokára egy ideiglenes befejezést tervezek. Át kell gondolnom rendesen, hogy abban mit merre tovább, de addig sem hagyom az olvasókat történet nélkül, ezért kezdek bele ebbe.


Néhány tudnivaló:

- minden részt 10 komment után fogok hozni

-  az új részeket facebookon két csoportban fogom közzétenni illetve twitteren amit itt találtok meg https://twitter.com/#!/Reka_Hegedus

 - nem garantálom, hogy jajj de sűrűn fogok részt hozni, de megpróbálom itt is a legjobbat kihozni magamból

 - hetente egy rész minimum lesz (vagyis törekszem rá, hogy betartsam)

- bátran iratkozzatok fel és legyetek rendszeres olvasók, abból fogom tudni hogy kiknek írok :)

- kommenteljetek rendszeresen mert abból fogom tudni, hogy van-e igény egyáltalán a történetre

 Előre is üdvözlök minden leendő olvasómat! Remélem mindenkinek tetszeni fog :) puszi: réku